|
Egy nélkülözhetetlen társ
2010.03.03. 22:40
a ló megjelenése és az indián lófajták
Az Amerikát meghódító európaiak lovai nagy hatással voltak az indiánokra. A füves térségek ideális élőhelyet biztosítottak ezeknek az állatoknak, s hamarosan megváltoztatták a vidék őslakóinak életét. Így született meg, a fehér ember egyik adományának köszönhetően a síksági indiánok lovas kultúrája. A fennsíkon és Nagy-Medencében élőkre is erősen hatott a ló. Ezek a népek sok mindent átvettek a spanyoloktól, így lovaikat, lószerszámaikat többek között, de az őslakók is kifejlesztették ezek sajátos változatait, valamint a lótenyésztéssel is megpróbálkoztak...
A ló megjelenése Észak-Amerikában
Az Amerikában őshonos lovak több tízezer évvel ezelőtt kihaltak, így a spanyol Cortez 1519-es mexikói partraszállásáig, nem volt ló a kettős földrészen.
Sokáig azt gondolták, hogy az észak-amerikai musztángok a síkságokon elsőként, 1541-ben járt spanyol Coronado-expedíció elcsatangolt lovainak leszármazottai. Csakhogy 558 lovuk közül mindössze 2 volt kanca, és ezeket nem veszítették el...
A 17. század elejéig bezárólag nem találni olyan spanyol feljegyzést, ami lovas indiánokat vagy kóbor lovakat említene...
Marad tehát az egyetlen lehetséges magyarázat: a spanyol települések többek között lovakat adtak el a baráti indiánoknak, hogy civilzálják, és alattvalóikká tegyék őket. Ezeket hamarosan az indiánok szervezett portyái váltották fel, amik elsődleges célja a lólopás volt.
A ló indián megnevezése
Az indiánok azelőtt még nem ismerték a lovat, így új szót kellett alkotniuk. Eddig az egyetlen háziállatuk a kutya volt, amit teherszállításra használtak. Viszont a ló is alkalmas volt erre a munkára, így a legtöbb préri és fennsíki törzs látva a hasonlóságot, az új állatot is &qout;kutyának&qout; nevezte. A komancsok, akik az elsők között vették át a lovat, &qout;istenkutyának&qout; nevezték. Más törzseknél a &qout;nagy kutya&qout; (krí, asszinibojn), vagy &qout;titokzatos kutya&qout; (lakota, arikara), esetleg &qout;erős kutya&qout; (hidatsza) elnevezés terjedt el. Voltak olyan népek, akik a lovat inkább az antilophoz vagy szarvashoz hasonlították, így ők a &qout;szarvaskutya&qout; (feketeláb) vagy &qout;szarvasszerű&qout; (csaktau) kifejezéssel éltek.
A ló terjedése
A déli jútok 1640 körül szerezhették első lovaikat a spanyoloktól. A spanyol feljegyzések 1659-től apacs portyákról számolnak be, egyetlen alkalommal akár 300 lovat is elhajtottak. Ugyanakkor az apacsok foglyaikat lovakra cserélték a pueblo indiánoknál.
Az 1680-as pueblo lázadás, valamint az Eusebio Kino atya által Közép-Arizonában a pima és papago indiánok között alapított missziók nyomán a jútok lóállománya tovább gyarapodott-egyrészt lopás, másrészt kereskedelem útján.
1680-ban a francia La Salle találkozott az otókkal, és volt náluk egy kevés tarkafoltos ló, amit néhány spanyol élete árán szereztek.
1682-ben, ugyanő arról értesült, hogy a Gattacka, (kájova-apacs), és Manrhoat, (kájova), indiánok lovakkal kereskednek a paunikkal vagy vicsitákkal. Szerinte a lovakat Új-Mexikóban lopták a spanyoloktól.
Deliette 1700 körül beszámolt arról, hogy a paunik és a vicsiták időnként spanyol billogú lovakkal vadászták a bölényt.
1700 táján már a következő törzsek birtokoltak spanyol lovakat: mizúri, kanza, ponka, pauni, és vicsita.
A sosónik közül kivált komancsokat 1705-ben említik először. Lótolvajló vállalkozásaikat nemcsak a spanyolok sínylették meg, hanem az apacsok is.
1738-ban az arikarák rendelkeztek néhány lóval, akárcsak a Fekete-domboktól délnyugatra élő törzsek. A következő évben La Vérendrye szemtanúja volt a lovas törzsek, és a mandánok közötti kereskedelemnek. Ezek a nomádok valószínűleg kájovák, és kájova-apacsok lehettek, akik akkoriban még északon éltek.
1743-ban La Vérendrye egy varjú táborban járt, feljegyezte, hogy sok lovuk van, amikkel kereskedni is tudnak.
Henry 1754-ben elkísért egy asszinibojn kereskedő vállalkozást, ami csak szállításra használta a lovakat.
A Missouritól keletre, 1768-ban Carver nem látott lovakat a dakotáknál. Két évvel később arról számolt be, hogy a janktonok már lovakat használnak vadászatra, és szállításra. A titon-lakoták 1760 körül jutottak lóhoz az arikarák révén. A sájenek, és arapahók a lakotáknál előbb tettek szert lovakra, a Felső Missouri törzseivel folytatott kereskedelemmel.
A 18. század végére a Red River jelentette a síksági indián lókultúra északkeleti határát. David Thompson feljegyezte 1798-ban, hogy az odzsibváknál nincsenek lovak. 1806-ban Henry 9 sátorból álló bölényvadász odzsibva táborra bukkant, ahol már volt néhány ló. Az indiánok elmondták neki, még több lóért lemennek a Missourihoz kereskedni.
1805-06 között, a Lewis és Clark expedíció idején, a Fennsíkon, a Dalles közelében volt a ló elterjedtségének északnyugati határa. A fennsíki törzsek zömének sok lova volt. A sosoni hagyományok szerint első hátasukat rokonaiktól, a komancsoktól kapták. A másik közvetítő a jút lehetett. A flethedek szerint 1700 körül vagy után kaptak lovakat a sosóniktól, akik egyben a népörszik és a kajúszik lószállítói is voltak. A kajúszik terjesztették a Columbia folyó szehept és szelis nyelvű törzseihez, valamint észak felé. Az állat a flethedektől került a pendorejekhez, akik továbbadták a kutenáj és kaliszpil törzseknek. A kaliszpilek szállítottak a kőrdalen, szpokén és kolvil indiánoknak. Erdős lakóhelyük miatt csupán a lékszek déli csoportjai hasznosíthatták a kolvilek lovait. A szenpojlok és okanágenek a kolvilektől és szelisektől kapták hátasaikat. A fennsíki népek közül idővel a népörszi, palúsz és kajúszi indiánok váltak híres lótenyésztőkké.
Fajták:
1. Musztáng
A "musztáng" név a spanyol "mesteno"-ból ered, ami csavargót, gazdátlant jelent. Eredetükre vonatkozóan több feltételezés született. Az egyik, hogy utánpótlás céljából a mexikói településeken lovakat kezdtek tenyészteni. Ezek mind Spanyolországban, Portugáliában, és Marokkóban is honos fajták voltak, andalúziai, berber, arab, sorraia és lusitano ősökkel. A településekről, továbbá harcok, portyázások, és kereskedelmi utak során mindig elkóborolhatott néhány állat, amik elvadult leszármazottai idővel benépesítették Észak-Amerika füves pusztáit. Például az 1680-as pueblo felkelés elől menekülő spanyolok sok ezer lovat hagytak hátra. A másik verzió szerint a nagy, egész táborokat kiirtó himlőjárványok következtében gazdátlan lovak sokasága szabadult el. Az biztos, hogy a spanyol eredetű musztángok később keveredtek a keletről érkező fehér rancherek, és farmerek elszökött lovaival. 1900-ra már kétmillióan voltak. A síksági indiánok szívesebben loptak lovakat, semhogy a vadlovak betörésével bíbelődjenek. Vadlovak befogásával főleg a déli síksági komancsok, kájovák, és kájova-apacsok növelték hatalmasra lóállományukat. Az északi síksági feketelábak és a krík csak nagyon kis mértékben foglalkoztak musztángok befogásával. A 20. század elején az indiánok után megkezdődött a vadlovak irtása. A marhatenyésztők szentül hitték, hogy a musztángok elfoglalják a legjobb legelőket. 1970 körül alig 14 000 példány maradt. Az 1971-ben életbe léptetett Wild Free-Roaming Horse and Burro Act-nak köszönhetően a fajtát sikerült megmenteni a kihalástól. Napjainkban kb. 41000 musztáng legelészik szabadon.
A vadló igencsak változatos küllemű, és színárnyalatú. Rendszerint 140-150 cm marmagasságú, de akad 130, vagy 160 cm-es is. Leggyakoribb színe a vörösessárga, és a pej. Kitartó, nagy állóképességű, és biztos járású fajta. Fejük durva vonalú, nyakuk mély tartású, törzsük erős, izmos. Végtagjaik szilárdak. Okosak, és tanulékonyak, azonban nehéz természetűek, gyakran rosszindulatúak. Az elszigeteltség és más fajtákkal való keveredés folytán sok helyi változata alakult ki, mint a cruce, sulphur, kiger...
Kapcsolódó link:
http://www.pointernet.pds.hu/lovaglas/horses-links/musztangT.html
A legfontosabb: - A spanyol musztáng
 
Őseiket a Korona rendeletére szállították az Újvilágba, tenyésztési célokra. Lótenyésztő farm létesült többek között Sonorában, Eusebio Kino jezsuita atya vezetésével. A keresztény hitre áttért indiánok lovakat kaptak. Csakhogy azok az apacsok, akik nem keresztelkedtek meg, előszeretettel lopkodták ezeknek a kis "visiták"-nak lovait. Sőt elportyáztak egészen Mexikóvárosig is, hogy jól képzett, és tenyésztett spanyol lovakat szerezzenek. Ezekkel a lovakkal aztán észak felé is kereskedtek más törzsekkel. Az évek során számos ló elszökött, s ezek elvadultak.
Külsőre inkább a berber lovakra emlékeztetnek. Marmagasságuk 140-150 cm, közepes termetűek. Hátuk rövid, kerek faruk csapott. Homlokuk egyenes, vagy homorú, domború orral. A nyak szépen ívelt. A szügy keskeny, és mély, a mellső lábak "A" formában kapcsolódnak. A szarugesztenye kicsi, néha hiányzik, főleg a hátsó lábakon. Járásuk stabil, biztos. Jellemző rájuk a poroszka és a négyütemű jármódok, mint a tölt, a stepping pace, a running walk, a paso és a rack. Az apalúszától a zebracsíkos sötétbarnáig mindenféle színben előfordulnak, mint szarvasbőr, festett, palomino, izabellafakó, deres, de leggyakoribb a pej, gesztenye, fekete és fehér színek. Nemcsak az indiánok, hanem a cowboyok kedvelt lova is volt. A Hidalgo vagy Tűz Óceánja film hőse, a valóban élt Frank Hopkins szintén a spanyol musztángot részesítette előnyben kiváló tulajdonságai miatt. A wyomingi Robert Brinslaw felfedezve, hogy a fajta jóformán eltűnt, 1957-ben megalapította a Spanish Mustang Registry Inc.-et.
Kapcsolódó link:
http://www.spanishmustang.org
2. Az indián póni
 
19. század-i és kortárs indián pónik.
Ezt a fajtát először Anthony Hendry írta le 1754-ben.
A felnőtt ló átlagos marmagassága 140 cm körül volt, súlya kb. 700 pound, testéhez képest viszonylag nagy fejjel, "a fej, és a nyak úgy kapcsolódott, mint a kalapács két része", nagy kerek nyakkal, törzzsel, viszonylag súlyos vállakkal, és csípővel, szép, rövid, és erős végtagokkal, és kicsi patákkal. Színük nagyon változatos volt.
Robert Denhardt az indián póni eredetét a berber lovakra vezette vissza, melyek a észak-afrikai mór invázióval kerültek Spanyolországba a 8. században. Spanyolországben ezek a lovak keveredtek az ottani fajtákkal. Az Amerikába vitt lovakat a déli spanyol provinciákból, főleg Cordobából és Andalusiából gyűjtötték össze, melyek megőrízték a berber ló jellegzetes vonásait. Idővel ezek a típusok jelentették az indián lovak alapjait. William P. Clark kapitány, aki a határvidéken több erődben szolgált, jól megfigyelte az indián pónit. Azon a véleményen volt, hogy a kemény igénybevétel, a beltenyésztés és az eltérő éghajlat miatt ezek a lovak valamivel kisebbek lettek berber őseiknél.
Ez a fajta volt elterjedt a feketelábaknál, a síkságok többi népénél, valamint a fennsík nagy részében.
Az indián póni nem volt szép, de szívós volt, és erős, ugyanakkor gyorsabb volt a fehér ember lovánál. Trobriand ezredes 1867-ben az indián póni tulajdonságait dicsérte, a hadsereg lovaival szemben: "Az indián póni képes megállás nélkül 60-80 mérföldet megtenni napkeltétől napnyugtáig, míg lovaink többsége már 30-40 mérföld után kifáradt". Továbbá: "Az indián lovasok mozgása könnyedebb, gyorsabb, és hatékonyabb a mi lovasságunkhoz képest, ami azt jelenti, hogy mindig el tudtak szökni előlünk".
A bölényvadász életmód eltűnésével ezek a lovak is kivesztek. Földművelésre alkalmatlanok voltak, ezért 1890 előtt a Feketeláb Ügynökségre szállítottak több csődört, és néhány kancát. Fajtájukat tekintve ezek morganok, percheronok, és más nehéz testűek voltak. Keresztezve az indián pónikkal, nagyobb termetű, földművelésre fogható lovak jelentek meg, s 1940-re a Feketeláb Rezervátumból nagyrészt eltűntek az indián pónik, de néhány farmernek, és indiánnak köszönhetően, ez a fajta újra visszatért.
Napjainkban az American Indian Horse Registry tömöríti a bizonyos követelménynek megfelelő lovakat, és a Feketeláb Rezervátumban is újra tenyésztik a Blackfeet Buffalo Horse Coalition, Inc. jóvoltából.
Kapcsolódó linkek:
http://www.indianhorse.com
http://www.buffalohorse.org/index.htm
Napjainkra néhány változata ismert:
Kajúszi Indián Póni
Az oregoni kajúszik átvették a népörszik lótenyésztő ismereteit, akárcsak állataikat is. Így aztán a kajúsziknak annyi lovuk lett, hogy a "kajúszi" név az indián póni szinonimája lett. Az 1600-as években Kanadába francia-normann lovakat szállítottak, ezek többsége percheron volt. A kajúszik ezek leszármazottait berber származékokkal keresztezték, s az 1800-as évekre kialakult a fajta. Mivel a francia lovak hajlamosak voltak a pöttyökre, és a fehér jegyekre, az indiánok igencsak tarka lovakat tenyészthettek ki. Az apalúsza, festett, és pinto lovakban ennek a fajtának a vére csörgedezik.
Felépítése kicsi, és zömök, marja magas, háta hosszú. A lejtős csüdök miatt jármódja sajátos, tört séta. Színe rendszerint aranyderes (roan). 140 cm-es magasságához képest, jól izmolt, erőteljes felépítésű.
Napjainkban a kaliforniai Porterville székhelyű Vadló Kutató Központ (Wild Horse Research Center) próbálja megőrízni a fajtát.
Nokota
 
Tradícionális és Ranch típusú nokota
Eredetük Ülő Bika elkobzott lovaihoz vezethető vissza. Amikor a főnök 1881-ben a Buford-erődnél megadta magát népével, lovaikat elvették, és kb. 350-et eladtak a helyi kereskedőknek, akik 250 kancát továbbadtak egy francia nemesnek, Marquis de Mores-nek, Mendota város alapítójának. 1884 nyarán 60 kancát adtak el a HT Ranchnak, ahol ezeket a lovakat telivérekkel, és percheronokkal keresztezték. Amikor Marquis de Mores 1896-ban meghalt, lovait eladták, és a maradékot a Little Missouri menti Bad Lands-re hajtották, ahol keveredhettek vadlovakkal.
A 20. század elején a rancherek válogatás nélkül lőtték le őket, mígnem az 1940-es évek végén létesült Theodore Roosevelt Nemzeti Parkba telepítették őket. Azonban az 1980-as években a Nokotákat arab, quarter, és más fajtákkal akarták keresztezni. Ekkor a Kuntz-testvérek annyi tiszta vérű Nokotát vettek meg, amennyit csak tudtak, hogy megőrizzék, ezt a fajtát. 1993-ban "Tiszteletbeli Állami Lovak" lettek.
Emlékeztetnek az indián pónira. Négyzetes, szögletes felépítésűek, erőteljes marral, enyhén lejtős farral, alacsonyan tűzött farokkal, erős lábakkal. A kékderes (blue roan), fekete, és szürke szín gyakori, míg a vörösderes (red roan), pej (bay) ritkább, és a gesztenyeszínű (chestnut), szürkésbarna (dun), grulla és palomino csak alkalomadtán fordul elő. A kék szemek, és a vele járó overo és sabino mintázat sem szokatlan. Jellemzően az overo mintázat egy vagy több szabálytalan fehér foltból áll a testen, valamint feltűnő fehér pofajegyekből. A tobiano minta nem fordul elő.
A hagyományos Nokotát úgy írják le, mint korai indián lótípus. 140-150 cm marmagasságú. Fejük egyenes, profilból enyhén konkáv. A fülük gyakran horgas a csúcsánál. Erős csontozatúak, és kemény patájúak.
A ranch Nokota már kevert vérű. Marmagassága 150-170 cm.
Kapcsolódó link:
http://www.nokotahorse.org
A csikaszau ló
 Valamikor elterjedt volt a délkeleti csikaszau, cseroki és csaktau törzseknél. A csikaszau hagyományok arra utalnak, hogy néhány lovat szereztek De Soto expedíciójától. Később, angol kereskedők révén más fajták is megjelentek. A törzs így kezdete el kitenyészteni azt a lovat, ami a következő két évtizedben nagy szerepet játszott életükben.
A francia-indián háború során az 1700-as évek elején francia hadifoglyaikat egyenként cserélték lovakra. Az időszak csikaszau lovát a következőképpen írták le: kicsi, kb. 130 cm magas, zárt felépítésű, jól fejlett izomzattal.
A lónak nagyon rövid nyaka volt, és némelyiknek legeléskor szét kellett terpeszteni a lábait, mint ahogy egyes vadlovak és zebrák szokták. Rövid távú futásban verhetetlen volt.
A ló nagyon nyugodt természetű volt, és a törzs sokoldalúan használta: málházás, teherszállítás, vadászat...
Az 1700-as évek közepén, és az amerikai függetlenség után a csikaszau lovak nagyon kedveltek lettek a telepeseknél és máshol a gyarmatokon. A délen tartott parádékon és versenyeken a lovakat negyed mérföldön versenyeztették. 1792-ben a Knoxville Gazette dicsérte a csikaszau mén, "Poimingo" teljesítményét, akit a törzs szeretett főnökéről neveztek el. Amikor a törzset az Indián Territóriumra telepítették, a csikaszauknak volt a legtöbb lovuk, a ló ember aránya mintegy 3 volt az egyhez.
Az Outstanding Modern Quarter Horse Sires c. műben Frye, a csikaszau lovakat mint a quarter lovak igazi őseiként említette. Az 1800-as évek végén a csikaszau tenyészet kezdett kihalni az európai és arab állományokkal való keveredése folytán, és a mai quarter ló vette át a helyét. De még maradtak csikaszau lovak Outer Banks-en Virginia, Észak- és Dél-Karolina külső partjain.
1957-ben J. A. (Andy) Barker elhatározta, hogy feltámasztja a csikaszau fajtát. Az Észak-Karolinai Love Valley-ban megalakította a Csaikaszau Lóegyesületet (Chickasaw Horse Association). Barker Kanadába ment és a feketelábak vér altörzsének rezervátumából fiatal méneket hozatott. Az állatokat az atlanti-partvidék csikaszau lovaival keresztezte. A Nemzeti Csikaszau Lóegyesület központja ma Clarinda, Iowa államban, és a csoport tagjai olyan lovakat regisztrálnak és tenyésztenek, ami méretben, színben és jellemben megközelíti az eredeti csikaszau lovakat.
3. A pinto
A pinto jelentése foltos vagy tarka, s ezért így nevezik az ilyen színű lovakat. A foltos lovak sem ismeretlenek az Óvilágban, de az indiánok felettébb kedvelték a többszínű lovakat, és az ilyenek tenyésztésével próbálkoztak is. A spanyol musztáng vonásai a berber lovakra vezethetők vissza, s az észak-afrikai foltos berber lovaknak három fő színűk volt: a festett overo, a líbiai leopárdfoltos (fehér ló kis fekete pöttyökkel a testén és a paták felé), fehér ló pej vagy fekete fülekkel, valamint fejtetővel. A komancs nyelvben megkülönböztették a vörös, vörösessárga vagy fekete pintot. Voltak még vörös, sárga és fekete fülűek. A kájovák a pintot inkább nőnek való hátasnak tekintették. Napjainkban az 1947-ben megalakult Pinto Horse Association of America Inc. (PtHA) tömöríti az amerikai foltos lótenyésztőket, azért hogy fenntartsák a bármilyen fajtájú ló, vagy póni "színminőségét". Ezeket érdemes áttekinteni, mert az indiánoknál is előfordultak ilyen típusúak.
A tobiano az uralkodó és leggyakoribb szín. A lábak rendszerint fehérek, legalább a csánk és a térd alatt. A sötét foltok rendszerint egy vagy mindkét ágyékot borítják, és szabályosak, egyenletesek. A nyakon, mellkason és/vagy vállakon mindig van kerek vagy ovális folt, az ún. "harci pajzs". A pofa általában egyezik az egyszínű lovakéval (sima, orrfolt, csillag vagy hóka), míg a testszín sötét vagy fehér lehet. A sörény és a farok rendszerint két színnel kevert. A tobianok többségének foltja sima szélű. A többség hátán fehér. A tobiano rajzolat dominánsan öröklődik.
Az overo színű lónál a fehér általában nem keresztezi a hátat a farok és a mar között. Kívánatos, hogy mindegyik láb, vagy legalább az egyik sötét legyen. A pofa mintázat rendszerint lámpás. A testen levő foltok túlnyomórészt szabálytalanok vagy "fűrészesek", ahelyett, hogy éles elkülönülnés lenne a két szín között. A sörény és a farok egyszínű. Az overo, a recesszív gének által öröklődő fehér jegyek mintája, ami megszokott volt a spanyol eredetű újvilági lovaknál.
Sabino Overo: Foltos vagy deres (roany) főleg a foltok széleinél. A legmegszokottabb overo minta. Hátuk egyszínű. A minta a hastól és lábaktól terjed felfelé, és erősen deresek, valamint szőrüket fehér foltok pettyezik. A sabinonak gyakran pöttyös vagy deres jellegű pofajegye van. Náluk ritka a csillag vagy a hóka. A másik jellemzője, hogy három, vagy négy lábuk fehér. Ha testük nem túl fehér, akkor sörényük és farkuk egyszínű.
 
Frame Overo: Fehér foltok a ló törzsén sötétebb színű "kerettel". A frame overok 95%-a egyszínű a hátán a martól a farokig, és szokatlan, ha a farok kevert színű. A foltok széle határozott, fűrészes, gyakran belső pöttyökkel. A pofejegy vegyes. Legalább egy lábuk teljesen sötét.
 
Splash White Overo: Nagyon ritka. Szinte mindegyik splash white mindegyik vagy egyik szeme kék vagy szürke. Mintha felülről öntötték volna le, a minta a lábak felé csorog határozott, nem fűrészes szélű foltokkal. A háton gyakran húzódik fehér folt a mar és farok között. A láb rendszerint fehér a csánktól vagy térdtől, de előfordul az ellenkezője is. A nyaktő és a fül szinte mindig színes, de a szemek ritkán foltosak.
Medicine Hat: A ló teste fehér, sötét fülekkel és fejtetővel, ami sapkára emlékeztett. A mellkason lévő színes foltot "pajzsnak" nevezik. Máshol is lehetnek foltok, egyik vagy mindkét szemnél és a lágyékon. A szem gyakran részben vagy teljesen kék, főleg ha a szem körüli rész pigmenthiányos. Vannak kivételek, sötét szemek fehér bőrön. A "harci fejdísz" típusnál hasonló a mintázat, csak kevesebb színben, rendszerint csak kalappal és nagyon ritkán folttal más területen.
A fejdísz és pajzs színe vörös, barna, fekete, kék, bíbor vagy sárgásbarna, de mindig deres. Szemei rendszerint sötétek szemfehérrel, patái feketék, vagy függőleges csíkozásúak.
A síksági lókultúrában kedvelt típus volt, a komancs harcosok úgy hitték, hogy ha valaki ilyen lóval megy a csatába, akkor sebezhetetlen lesz.
A Spanish-Barb Breeders Association és a Spanish Mustang Registry próbálja megőrízni ezt a típust. Csakhogy bármilyen pinto ló ide sorolható, ha rendelkezik "sapkával". Az ideális típusnál sötét szín a szemeken, mellkason, horpaszon, és farkon. Azokat a spanyol lovakat, melyek csak fejdísszel, esetleg egy vagy két pajzzsal rendelkeznek, szintén ebbe a típusba sorolják, bár nem teljes értékűek.
 
A tovero leggyakrabban a tobiano és overo keresztezéséből származik. A legtöbb esetben az eredmény kétszínű minta keveréke.
Például egy tobiano lámpás pofajeggyel, és fűrészes foltokkal. Overo tobiano-szerű mintázattal, de fehér folt nélkül a hátán rendszerint tovero, és az egyenesnek tűnő, nem fűrészes foltok is árulkodóak.
Azonban bizonyos overo vagy tobiano lovak tovero típusúnak tűnhetnek, mégha nem is azok genetikailag.
 
Kapcsolódó link:
http://www.pinto.org
4. Apalúsza
A fajta az idahói népörszi indiánoknak köszönheti létrejöttét, akik 1710 körül jutottak első hátasaikhoz, és hamarosan nagyszerű lovasok lettek. A Fennsík, ahol éltek, kiváló vidéknek bizonyult a lovak tartására. Okos és megfontolt tenyésztéssel a népörszi törzs és rokonaik a kajúszik hatalmas méneseket hoztak létre. A népörszik híressé váltak lovaik gyorsaságáról és szívósságáról, melyek közül a legkiemelkedőbb a hagyományos harci ló, az apalúsza volt. Bár az elnevezés eltörölhetetlenül a népörszikhez kapcsolódik, lehetséges, hogy eredetileg a palúszoktól ered, akik a népörszik és kajúszik közeli barátai voltak. Értéke kétszeresen vagy háromszorosan haladta meg az átlag lóét. A fennsík közelében élő síksági feketeláb indiánok pl. 1877 előtt nagyon kevés apalúszával rendelkeztek.
A híres expedíció egyik vezetője Meriwether Lewis 1806. február 15.-én feljegyezte a népörszi lovakról:
"Lovaik láthatóan kitűnő fajta; fenségesek, elegáns formájúak, élénkek és kitartóak... némelyek nagy fehér pöttyökkel szórtak szabálytalanul és elkeveredve fekete, barna, pej, vagy más sötét színnel."
Nem tudni, hogy hány népörszi ló volt pöttyös, de valószínűleg 10%-uk. Akkoriban a fehér, fekete-fehér és pettyes lovak iránt volt nagy az érdeklődés, ezeket kiemelkedő harcosok használhatták. Igen szemrevaló állatok voltak, az átlagos fennsíki tenyészetnél nagyobbak és nehezebbek, biztos lábúak és kitartók, jól alkalmazkodtak a fennsík változatos terepéhez.
Amikor törzs 1877-ben Kanadába menekült, de még a határ előtt meg kellett adniuk magukat, a katonaság elkobozta és eladta lovaik zömét. A fajta aztán elveszett, vagy felhígult a keveredés során. Azonban egy oregoni farmer Claude Thompson 1938-ban felismerte a fajta fontosságát, és létrehozta az Apalúsza Lovas Klub-ot, s ezzel megakadályozta eltűnésüket. A fajtát először, mint "palúsz ló"-ként írták le, utalásképpen a Palúsz-folyóra, vagy a palúsz törzsre. Az Apalúsza elnevezés 1938-től lett hivatalos.
Magassága 142 és 160 cm között mozog. Feje egyenes profilú, nyaka magasan tartott. Vállai dőltek, szép formájúak. Háta erős, fara kerek, izmos. Farka magasan tűzött, lábai szilárdak, szárazak, patái kemények. Szívós, kitartó, nagy állóképességű, igénytelen, barátságos, és ragaszkodó természetű. Jellemzője a ritkás sörény, és farokszőrzet.
Az apalúszának három különleges jegye van: (1) foltos vagy pettyes bőr a száj, orr, a szemek valamint a lágyék környékén, (2) a patát hosszában világos és sötét csíkok tarkítják, ezek a rendkívül erős paták jegyei, és végül (3) az íriszt körülvevő szemfehérje (sclera), ami hasonlít az emberi szemhez.
A tarka szín számos változatában tenyésztik, mint leopárd (sötét pöttyök világos alapon), hópihe (világos pöttyök sötét alapon), takaró (fehér csípő, ágyék pöttyös vagy sima), márványozott (kis sötét szórások világos alapon), zúzmarás (kis világos szórások sötét alapon), pöttyös (világos vagy sötét pöttyök a testen), takaró pöttyökkel, deres (roan), takaróval, vagy takaróval és pöttyökkel. Egyszínűek is előfordulhatnak. Az Apalúsza Lovasklub 13 alapszínt ismer el, mint a pej, gesztenyeszín, fekete, fehér és palomino.
Kapcsolódó link:
http://www.appaloosa.com
5. Göndör ló
Göndör ló ábrázolása a téli krónikákban 
 A minikonzsu Vörös Ló rajzán is felismerhetők ezek a különleges lovak.
Több lakota és janktonáj téli krónikában az 1803-04-es évet úgy jelölik, mint a tél, amikor göndör lovakat loptak. A források viszont eltérnek abban, hogy kiktől szerezték ezeket az állatokat. Lehettek varjak, asszinibojnok, arikarák vagy paunik. Azonban egyetértenek abban, hogy gyapjas vagy göndör szőrű lovakat vittek haza, s az indiánok nagyra értékelték ezeket.
Bármennyire is szeretné az ICHO, a göndör lovat jelenleg még nem ismerik el fajtaként, csupán egy szőrzettípusként. Mindenféle méretű, külsejű, és színű lehet, csak a téli szőrzet változik a gyűrödt selyemszerűtől a hullámoson át, a loknisig. A sörény lehet spirálos, loknis, és rasztaszerű. A farok különféle mértékben hullámos, vagy göndör. A fül belső szőre is göndör, a száj körüli tapogatószőrök, a szempillák, és a csüdszőrzet gyakran göndör, vagy hullámos. A nyári szőrzet rendszerint sima, bár néha enyhén hullámosnak tűnhetnek. Némelyik ló szőre egész évben is erősen göndör, bár a téli szőrzethez képest már nem olyan vastag és hosszú.
A nevadai Damele család volt az első, ami a nevadai musztángménes göndör lovait összegyűjtötte és tenyészteni kezdte az 1930-as években. Ezeket más fajtákkal, saját arab, morgan ménjeikkel keresztezték. Az utódok is göndör szőrűek lettek, tehát a göndör gén öröklődhető. És más göndör vonások is megmaradtak, mint az erős csontozat és paták, nyugodt, értelmes, könnyen idomítható és barátságos természet, erős alkat és állóképesség. A tenyésztéshez más fajtákat is felhasználtak, mint apalúsza, hátasló, quarter és draft, mert a göndörök száma kevés volt. Napjaink göndör lovainak többsége az ő tenyészetük leszármazottai. Napjainkban a tenyésztők már inkább a göndört pároztatják göndörrel, és törekednek az eredeti típus megőrzésére.
Az indiánok is tenyésztik, főleg a Crow, Standing Rock, Crow Creek és Fort Berthold Rezervárumban.
Kapcsolódó linkek:
http://www.curlyhorses.org
http://www.curlyhorses.com
GAZDAGSÁG LOVAKBAN
Az egyik lóban gazdag csoport mint a kájova, komancs, kájova-apacs és oszidzs, a déli síkságon élt, ahol a tél viszonylag kellemes, és a mexikói, texasi, később amerikai települések közelsége bármikor lehetővé tette lóállományuk bővítését időszakos portyákkal.
A viszonylag gazdag törzsek másik csoportját képező kajúszi, valavala, jumatila, épörszi, jakima, palúsz, flethed, pendorej, északi sosóni és egyes jút csoportok a Sziklás-hegységtől nyugatra éltek, ahol nagyrészt mentesek voltak a síksági indiánok portyáitól, és ahol a telek viszonylag enyhébbek és élelemben gazdagabbak voltak, mint az északi síkságon.
A Felső-Missouri mentén az egyetlen lóban gazdag törzs a varjú volt, a feketelábak déli szomszédjai, akik kiterjedt lókereskedelmet folytattak a gazdagabb fennsíki törzsekkel.
A feketelábaktól keletre, a Missouri közelében élt nomád és félnomád törzsek mind kevesebb lóval rendelkeztek. A nomád asszinibojnok és krík annyira szegények voltak, hogy költözéskor továbbra is kutyáik szállították a terhet. A földműves mandán, hidatsza és arikara indiánok fontos lókereskedők voltak, de láthatóan keveset tartottak meg maguknak.
A titon-lakota, sájen, arapaho törzsek lóállomány tekintetében egyenrangúak voltak a feketelábakkal. Ezeket a népeket középrangúaknak tekinthetjük. Kevesebb lovaik voltak, mint a déli síksági és fennsíki indiánoknak, de több volt, mint a földműves népeknek, (kivéve az oszidzsot), és a Missouritól keletre és északkeletre élt törzseknek.
Források:
Ewers, John C.: The Horse in the Blackfoot Culture
Hoebel and Wallace: The Comanches
Rydes, Hope: America's Last Wild Horses
Teit: Salishan Tribes
Werner, Heidrun: Lovak
http://www.imh.org/imh/bw/na.html
http://www.equusite.com/articles/basics/basicsColors.shtml
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
